Az volt a terv, hogy négyen megyünk Bosznia-Hercegovinába kirándulni-várostnézni-jóléreznimagunkat, azonban indulás előtt két nappal derült ki, hogy Zsiga útlevele lejárt -- Balázs kijelentette, hogy meg tudná folytani egy kanál vízben --, majd egy napra rá ugyanez a szomorú tény igazolódott be a sajátjával kapcsolatban is; így aztán Krisztával ketten indultnk útnak hat napos kirándulásunkra. Olvasgatam előtte ezt-azt a térségről, amiből a leginkább az maradt meg, hogy sokféle kultúra keveredésére és együttélésére kell készülni, ami persze mindig érdekes dolog.

A vonaton egy maláj üzletemberrel beszélgettmem, aki a saját vállalkozását igazgatja odahaza, gumiabroncsokkal kereskedik. Azt mondja, hogy néhány hónapnyi munka annyira lenullázza, hogy utána kénytelen egy pár hétig bóklászni a világban, és minden pénzét utazásra költi.

Tizenkét órai vonatozást követően mínusz három fokos hideggel fogadott minket a hólepte Szarajevó. A Hostel & Guest House SA-ban szálltunk meg, a házigazda szerencsére lejött értünk autóval a pályaudvarra. A kérdésünkre, miszerint mennyire megszokott arrafelé, hogy októberben havazik, csak annyit mondott, hogy az azt megelőző nap pár óra alatt húsz fokot zuhant a hőmérséklet, és mindenki csak nézett, hogy mi van.

Miután berendezkedtünk, a közös nappaliban egy kamillatea mellett egy nagyon jó fej politológus sráccal beszélgettem, aki egy konferenciára érkezett. Igazából én csak kérdeztem, és leginkább ő beszélt a balkáni népek egymáshoz való viszonyáról.

Másnap Szarajevő belvárosát néztük meg. Egy turista infópontban indítottunk, ahol beszereztük az A Day Through Sarajevo című ingyenes és nagyon hasznos kiadványt, amiben egy egész napos városnézés tervezete szerepel. Gyors reggeli után -- már dél volt -- a belváros másik végében lévő Nemzeti Múzeumban kezdtük el a nézelődést. Odaúton egy kisebb hóviharba kerültünk, de mire megérkeztünk, már hétágra sütött a nap. Balkán.

A múzeumban leginkább a néprajzi rész volt érdekes, talán azért, mert egyik másik szekció -- ókor, botanikus kert, természettudomány -- sem tudott újdonsággal szolgálni, ott viszont az együtt élő kultúrák hagyományos viseleteinek, belsőépítészetének és ezeknek időbeli változásának bemutatása érdekes látnivalót kínált.

Vissza, az óváros (Baščaršija) felé folytattuk utunkat, megnéztünk mindenféle nevezetességet, amik közül a leginkább Ali pasa mecsetjére emlékszem. Ezt belülről is láttuk, odabent egy helyi természetgyógyász férfival beszélgettünk, aki többek között megtanított minket a mecsetlátogatás alapjaira, úgy, mint a belépés előtti kéz- és arcmosás, illetve a nőknek -- azaz Krisztának -- kötelező fejkendő viselés. Nagyon kedves és türelmes ember volt, nem esett nekünk, hogy milyen illetlenek vagyunk. Ezeket a későbbiekben igyekeztünk betartani, még akkor is, ha nem követelték meg vagy a turisták nagy része fittyet sem hányt rá.

A következő dolog, ami élénken megmaradt, az az Inat kuća nevű ház, amit a városháza építése miatt a Miljacka egyik partjáről a másikra költöztettek. Ma egy étterem működik a belsejében, itt ettem életem legfinomabb levesét, aminek a bég levese (bey's soup) a neve, és alapvetően krémleves, csirkehús van benne, sárgarépa és valami olívabogyó szerű, de egészen más ízű izé, meg rengeteg tejfől szépen, egy darabban elbújtatva az aljára. Ugyanitt ittam először bosnyák kávét, amitől teljesen oda voltam meg vissza, mert volt valami különleges aromája.

Azt olvastam Szarajevóról, hogy sokféle vallás él együtt egymással különösebb súrlódás nélkül, és hogy simán előfordulhat, hogy az ember egy katolikus és egy ortodox templom között állva az adzánt hallgatja. Konkrétan ez meg is történt velünk.

Este beültünk a nagyon zsúfolt Šehrezada 1001 noć nevű klubba, ahol vágni lehetett a vizipipa füstjét, és ahol a helyi fiatalság épp a bosnyák válogatott Spanyolország elleni focimeccsét izgulta végig. Röviden beszélgettem a hely tulajdonosaival -- egy török párral --, akik épp mellettünk ültek a díványon. Visszaérve a hostel nappalijában egy olyan gyönyörű lányt láttam meg, hogy az agyam nagyjából lefagyott... Aztán miután magamhoz tértem, beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy Skóciából jött, Laurának hívják, a filmkészítés minden csínját-bínját ismeri, a diplomamunkáját számos díjra jelölték. Újságírással is foglalkozik, Szarajevóba azért jött, mert épp egy könyvet ír a világ különboző tájainak falusi életéről, és egy bosnyák falut is szeretett volna meglátogatni, de a kedvezőtlen időjárás keresztülhúzta a számításait. Emiatt aztán másnap korán reggel továbbment Dubrovnikba, akárcsak mi Mostarba. Hajnalban hármasban indultunk útnak, aztán a villamosról leszállva elváltak útjaink.

A hostel nagyon kellemes volt, tudom ajánlani mindenkinek. Nagyon kedvesek a háziak. Mutogattak fényképeket a nyárról, mikor összesen huszonhatan szálltak meg egyszerre abban a hostelben -- a folyosón, a fürdőszoba ajtajában is aludtak emberek, nem beszélve a napaliról --, és mindannyian abban a kis szobában gyűltek össze esténként.

Nagyon nem akartam Mostarba vonattal menni, mert az korán indult, busszal viszont a nap bármely szakában odajuthattunk volna. A háziak megerősítették Kriszta azon információját, mely szerint páratlan látványt ígér a vonatút, így mégis rávettem magam, hogy hajnalban keljek. És valóban nem bántam meg.

Mostarban a Hostel Dinóban aludtunk. Még jócskán délelőtt volt, hogy megérkeztünk, lepakolás után városnézésre indultunk. Nagyjából céltalanul bolyongtunk a belvárosban. Ekkor kezdtem el először valami perverz vonzódást érezni az óváros szűk sikátorai és a mecsetek belseje iránt. ;-) A Neretva, különösen felette az Öreg Híddal olyan, mintha valami mesében járna az ember. Este a Tomato étterembe mentünk, amit senkinek sem javaslok. A belseje is koncepció nélküli, és a leves, amit elfogyasztottunk, az íze alapján valami porból készülhetett.

Másnap Počiteljbe és Blagajba akartunk menni, de sehogy sem sikerült összesakkozni a buszokat úgy, hogy mindkettő még világosban beleférjen. Elindultunk hát Počiteljbe, megnéztük az ófalut, ami nagyon hangulatos és gyönyörű a kilátás a tetejéről. Visszafelé bementünk egy benzinkúthoz megkérdezni, hogy mikor megy busz visszafele, de csak az út túloldalán, egy kicsivel visszább lévő kávézóba tudtak irányítani. Kijőve látom, hogy az országút kanyarulatában a szikla mögül egy, a rajta lévő felirat tanúsága szerint Mostarba közlekedő busz bukkan fel. Számomra is teljesen meglepő módon gondolkodás nélkül leintettem, így végül időben visszaértünk Mostarba ahhoz, hogy Blagajba is ellátogathassunk. A buszon visszafelé örömmel vettem észre, hogy valakinek itt feltűnt, ami nálunk még senkinek, nevezetesen, hogy az emberek nagy része manapság nem IFÁ-val jár, így semmi értelme a közlekedési táblákat három méter magasra tenni, mert csak a sofőrök nyaka törik ki belé (nem mellesleg kevésbé észrevehetők).

Blagajban megnéztünk egy mecsetet, a tekkét (dervis kolostor), közvetlenül mellette a Buna forrását, aztán felmásztunk Hercegovina névadójának várába, ami azért volt kalandos, mert elvétettük a turistautat, így szó szerint árkon-bokron, hegyen-völgyön és egy nem rég leégett erdőrészen keresztül jutottunk oda. Ellenben pazar kilátás nyílt a tájra, el lehetett volna látni Mostarig is, ha nem a szürkület kellős közepén érünk fel. Lefelé könnyebben ment az út, bár sötét volt, és megtaláltuk a helyet is, ahol le kellett volna térnünk. Kétlem, hogy bárki valaha is arra fordult volna felfelé menet.

Este Mostarban megkérdeztem a házigazdát, hogy melyik éttermet ajánlja, így a Šadrvanba mentünk, ami nagyon jó javaslat volt. Nagyon kellemes étterem, igazi helyi atmoszférával, kedves, angolul remekül beszélő felszolgálókkal, és nem utolsósorban ízletes fogásokkal. Megkóstoltunk egy helyi bort is, ami Kriszta szerint ihatatlan volt, nekem vaiszont nagyon ízlett. Teliettük magunkat, nevetségesen olcsón.

Másnap ellátogattunk az Öreg Híd múzeumba, még egy kicsit mászkáltunk az óvárosban, vettem is valamit, amit nem írhatok le, mert ajándék lesz ;-), aztán visszabuszoztunk Szarajevóba. Szállásunk még nem volt éjszakára, úgyhogy elsőre azt kerestünk, és a Hostel Posillipoban kötöttünk ki, tizenhárom Euróért. Egy több, mint száz éves gyorsétteremben ettünk Pljeskavicát, aztán sütizni mentünk. A bosnyák süteményekről azt kell tudni, hogy nem olyan puhányak, mint a magyar társaik, eszméletlenül édesek, pont, amilyennek egy igazi süteménynek lennie kell, és például egy szelet tortán belül az ízek lenyűgöző sokféleségével lehet találkozni attól függően, hogy melyik részét eszi az ember. Egyszerűen mennyeiek a sütemények, kész. Le vagyok nyűgözve.

A hostelben találtam egy Sarajevo Navigator nevű ingyenes programfüzetet, ami hihetetlen hasznos tartalmat rejtett. Áttanulmányozását javaslom minden arra járónak.

Vasárnap ismét hajnalban kellett kelnünk, mert korán reggel indult a vonatunk vissza Budapestre. Mikor megpróbáltuk kideríteni, hogy pontosan mikor is indul, vettük csak észre, hogy mintha visszafelé nem lenne helyjegyünk. Nem baj, majd a pénztárnál megkérdezzük, hogy ilyenkor mi van. Két perccel hét óra után értünk az állomásra, és míg én a pénztár felé tartottam, Kriszta megnézte a menetrendet, aminek eredményeképp kiderült, hogy a vonatunk hét óra két perckor indul, vagyis pont abban a pillanatban. Megint sikerült gondolkodás nélkül -- büszke vagyok magamra -- dönteni, hogy rohanás a peronhoz, a jeggyel majd lesz valami. A vonat már elindult, elkezdtem rohanni utána a csomagjaimmal a kezemben, és a kalauz volt olyan jó fej, hogy jelzett a vezetőnek, hogy álljon meg. Kb. kétszáz méter loholás után sikerült feljutnunk a vonatra. Ja, naponta egy járat van oda és egy vissza. Újabb tizenegy óra vonatozás után megérkeztünk haza. A jeggyel kapcsolatban senkinek nem volt kifogása, pedig négyszer ellenőrizték.

Két dolog tűnt fel ott. Egyrészt az, hogy gyönyörűek a lányok, másrészt, hogy nagyon jellegzetes a helyi popzene. Az éttermekben és kifőzdékben rendszeresen hallhattuk ottani rádiók adását, és mindig egyértelműen tetten érhető volt a népzenei befolyás, a keleties hangzás. Idehaza a popzene teljesen jellegtelen. Úgy értem, hogy egy itteni rádióbarát zenét szinte bármelyik nyugat-európai országban is műsorra lehetne tűzni, a nyelvet (és a színvonalat) leszámítva senkinek nem tűnne fel a különbség. Nem ez a helyzet az ottani zenével. Csak véletlen módon belehallgatva az adásba, egy pár ütem után pontosan tudni lehet, hogy egy helyi banda számát játszák-e vagy valami külföldit.

Lettek új terveim is a jövőre nézve, amik megvalósíthatóságát elkezdtem vizsgálni és biztatóak az eredmények. Egyszerűen imádom, hogy a munkahelyem és a főnököm olyan rugalmas, amilyen.

Összességében nagyon kellemes kirándulás volt, el is határoztuk, hogy jövőre visszamegyünk, reménykedve, hogy barátságosabb időjárást sikerül kifognunk.

Most már nincs kedvem szórakozni a képekkel, majd felteszem őket, ha Krisztától sikerült begyűjtenem az övéit.