A volt LNX-es kollégáimal indultunk útnak 19-én, szerda éjjel Erdélybe. Egész éjszaka utaztunk, ennek megfelelően első nap mindenki zombi módjára nézte meg a bözödújfalui víztározót, Marosvásárhely belvárosát és úszkált a Medve-tóban, ami azért poén, mert a vize nagyon sós, és fenntartja az embert. Elméletileg a mélyebb réteiei felé melegednie kellett volna, ehhez képest a tó közepén a felső haminc centis vízréteg volt nagyon meleg, attól lefelé pedig mindenhol jéghideg. Szabi volt a házigazda, lévén, hogy onnan származik, az első éjszakát is náluk töltöttük Székelyudvarhelyen.

Csütörtökön megnéztük a Csukás-tavat meg a Szent Anna-tavat, amit Nóra kivételével át is úsztunk. Mindenki azt mondja, hogy hideg a vize, de ez nem igaz. Semmivel sem hűvösebb, mint bármi más arrafelé. Útba ejtettünk egy kénes forrást is, amit reuma gyógyítására használnak. Az érdekessége, hogy a vize ennek viszont tényleg jéghideg, sok benne az oldott agyag, és nagyon erősen buborékol. Az egészet úgy kell elképzelni, hogy a szerpentin mellett van egy fa tábla, amire rá van írva, hogy "kénes gyógyforrások", és az erdőben van kialakítva farönkökből négy, kb. egy méterszer egy méteres medence. És ennyi. Sehol senki.

Aznap este egy kempingben szálltunk meg a Vargyas-patak mellett, ami azt jelenti, hogy volt egy tisztás az erdő közepén. Ami azért parás egy kicsit, mert arrafelé elég könnyú belebotlani egy-egy kóborló medvébe, és ezek minden közhiedelemmel ellentétben nem a képeskönyvekből ismert plüssmacik. Hajnalban a fejem mellett, a sátor falán túl nagyjából húsz centivel morgó hangokat hallató és jóízően legelésző ló jól rám is hozta a szívbajt.

Aznap a Vargyas-szorosba mentünk kirándulni. Ez egy karsztvidék, vagyis nagyon sok itt a kisebb-nagyobb barlang. Egy-két kisebbet meg is néztünk, de a legtöbbjük csak pár méter mély volt. Inkább a túrázásé volt a főszerep. Számtalan alkalommal kellett átkelni a patakon, ami az elején még simán ment, de feljebb már kénytelenek voltunk bakancsle-zoknile-átsétál-lábtöröl-zoknifel-bakancsfel játékot átlagosan kb. ötven méterenként eljátszani, ugyanis nem volt ritka a térdig érő víz, a csúszós köveken meg nemigen volt biztonságos az átkelés. Közben érthetetlen módon elfogyott egy üveg ukrán vodka. :-) Találtunk egy apró tavat a patakon, ami nem volt nagyobb, mint egy nappali, abban is úsztunk egyet. Aztán egyszer csak egy kisebb tanya jött szembe, barátságos emberekkel, egy pár lóval, két apró kiscicával és két hatalmas komondorral. Onnan már visszafelé indultunk, ezúttal a hegyoldalban, elkerülve a patakot.

Másnap ugyanarra vettük az irányt, de ezúttal a barlangászás volt a cél. A legnagyobbat igyekeztünk meghódítani. Ezekben nincs kiépített útvonal, mindenki arra megy, amerre tud. A biztonságot mindössze a bejáratnál elhelyezett apró tábla igyekezett szolgálni, miszerint lámpa és meleg ruha nélkül nem ajánlott a belépés. Valóban szükség volt mindkettőre. Azt hiszem, ez volt a legjobb az egész kirándulásban. Olyan helyeken voltunk odabenn, ahová ép elméjű embernek eszébe nem jut bemászni; nemhogy négykézláb, de néhol még hason csúszva is alig voltak járhatók azok a hasadékok és kürtők, amiken át- illetve felmásztunk. Négyen sikerült elérnünk a nagytermet is, ami, hát... tényleg jó nagy volt, a közepén egy mélybe rohanó kőomlással. Az ellentétes oldalán, mint ahol bejöttünk, volt egy másik kijárat, ami a hegy túloldalán érte el a felszínt. De az eredeti útvonalon mentünk vissza végül, egyrészt, mert arrafelé tettük le a csomagjainkat, másrészt mert a többiek annál a kijáratnál vártak ránk, harmadrészt az tényleg egyirányú út volt (egy kb. három méter mély hasadékkal indult, ahonnan bajos lett volna visszamászni a nagyterembe). Csak a fényre kiérve láttam meg, hogy tetőtől talpig tiszta sár (pontosabban: denevérürülék) vagyok. Ja igen, százával láttunk denevéreket, repkedni is, az egyik szárnyának szelét éreztem is a fülem mellett egy alkalommal. Három-négy órát lehettünk benn összesen.

Voltunk még Szabiék "vidéki" házában is egy éjszakát, ott tűzön rántott pisztrángot ettünk. A következő nap csónakáztunk a Gyilkos-tavon és átmentünk a Békás-szoroson, sétáltunk és ittunk Székelyudvarhely belvárosában, és ismét Szabiéknál szálltunk meg, megünnepeltük Krisztán születésnapját, másnap hazafelé útba eljettük a Parajdi sóbányát és Korondot, ahol vettem egy-két szuvenírt. Beugrottunk Egerbe is Krisztián családjához. Már éjszaka volt, mire hazaértünk.

Voltak fura dolgok is arrafelé. Rengeteg félbemaradt építkezést láttunk, meg nagyon szép régi épületek mellett tornyolsuló paneldzsungelt is. Az utak a közhiedelemmel ellentétben nem annyira rosszak, legalábbis ami a főbb vonalakat illeti. A mellékúthálózat még mindig hagy kívánnivalót maga után, de rengeteg az útépítés. Mentünk olyan úton is, amin száz méter hosszú tükörsima aszfalt és tíz méternyi földút váltogatták egymást. Csak arra tudok gondolni, hogy természetes fekvőrendőrnek használják az utóbbiakat. Rengeteget zabáltunk, mert elképesztően finomakat tudnak főzni arrafelé. Balázs teljesen le volt döbbenve, hogy az anyaországtól ilyen távolságban, egy másik ország kellős közepén száz százalékban magyar szót hall.

Rendszert kellene csinálni ebből az erdélyi kirándulásból, mert szép a hely, kedvesek az emberek, és nagyon finomak az ételek.

Tettem fel képeket.