Soha nem értettem, hogy valaki miért hagyja abba a blogolást.

Mondhatnám, hogy nincs időm rászánni két-három naponta azt a fél órát, és ez igaz is lenne, de azt hiszem, hogy nem ez a valódi ok. Inkább igényem nincs rá.

Valami változott, valami más lett; magam sem tudom, hogy mi, de nem is lényeges. Három és fél évvel ezelőtt azért indítottam ezt a blogot, hogy kipróbáljam, milyen. Egy kísérlet volt, amivel igazából azt sem tudtam, hogy mit akarok elérni, vagy hogy mire számítok. Talán csak ki akartam próbálni valami újat. Most úgy tűnik, hogy a kipróbálás eddig tartott. Nem gondolnám, hogy sikertelenséggel végződött, épp ellenkezőleg: fantasztikus barátokra tettem szert általa, és a kevés számú szakmai bejegyzéssel talán valami hasznosat is sikerült átadnom.

Igazából nem itt van a vége, csak egy nagyobb változás következik. Egészen biztos, hogy lesznek még itt írások, még az sem kizárt, hogy egyszer majd új életre kel ez az oldal.

Messzire szaladtak a gondolataim a változás fogalmával kapcsolatban, eszembe jutott a közhely, miszerint csak a változás állandó, de kétlem, hogy az emberek nagy többsége érti is, hogy miről szól. De erről majd legközelebb. Vagy nem, meglátjuk.

Akit érdekelnek az életem itt találhatókhoz hasonló morzsái, az nyugodtan jelöljön be facebookon, vagy találjon más lehetőséget, hogy értesüljön róluk.

Miután sikerült Nórával egy félreértést tisztázni, végül is úgy alakult, hogy meglátogatom Izlandon.

Péntek reggel indultam Berlinen keresztül. Hét órám volt átszállni, ezért úgy döntöttem, hogy benézek a belvárosba. Az Alexanderplatz környékén sétálgattam egy hatalmas karácsonyi vásárban, megkóstoltam az ottani jellengezetes karácsonyi ételeket -- párolt gomba és hagyma valami érdekes ízű szósszal és mikrofánk --, és ittam forralt bort. A reptérre a visszajutás kalandosra sikerült, mert valami forgalmi ok miatt az Alexanderplatzról nem mentek volatok Scönefeldbe. Egy angol úriemberrel beszélgettem, aki etnikai kisebbségekbe tartozó vállalkozóknak ad üzleti tanácsokat.

Az izlandi járat egy órát késett már induláskor, így a tervezett este 11 helyett éjfél után landolt. F2-re értem Reykjavíkba, ahol Nóra várt a buszpályaudvaron. Jó volt látni, nagyon hiányzott már. Sétáltunk egy kicsit a kikötőben, úgy f5-re értem be a hostelbe. Az éjszaka nem telt túl jól, mert az egyik szobatársam iszonyatosan horkolt.

Minegy, itt vagyok. Olyan apró dolgokra, mint az alvás, nem adunk. :-)

Tegnap megismerkedtem Nóra finn szobatársával, Jonnával. Náluk reggeliztünk, találkoztunk Bálinttal, aztán egy termálfürdőbe mentünk. Jonna otthon maradt, mert az előző esti partin rendesen kiütötte magát. Áztunk, úsztunk, szaunáztunk meg gőzfürdőztünk. Este kelet-európai parti volt, amiben igazából csak annyi volt a kelet-európai, hogy mindenki ebből a régióból származott, természetesen a magyarok voltak többségben -- öten voltunk --, de voltak Szlovákiából, Lengyelországól és Csehorszságból is.

Bolyongtunk egy ideig Reykjavík szórakozóhelyei között -- nem kevés van belőlük --, aztán sikerült találni egyet, ahol egy helyi banda játszott elképesztően pörgős tánczenét, sajnos nem túl hosszan. Miután a hely bezárt, a társaság hotdogozni indult, aztán még egy másik helyre, de onnan már leléptünk Nórával.

Vicces, hogy kb. 11-kor kel a Nap, ami valójában nem is kel fel, csak valamitől egyszercsak világos lesz, és 3-kor már sötétedik. Nem zavar túlzottan. ;-)

Mára múzeumlátogatást terveztünk.

Egy kis keleti psyelekrtó 7/8-ban? ;-) Engem teljesen magával ragadott:

Ez a Shpongle ez fergeteges. Noha elvileg a psytrance/goa vonalba tartozó zenekarról van szó, a zenéjük jóval túlmutat ezen. Nem csak azért, mert a számok jórészt akusztikus hangszerek segítségével szólalnak meg az elekrtonikus alap mellett, hanem mert mindkét világ meglepően improvizatív elemekkel képviselteti magát. Szerintem a számok komoly zenei értéket képviselnek.

Itt van még egy, ebben komoly szerephez jut a Hang, és ezzel általában elég könnyű levenni a lábamról:

Egyszer eljutok egy élő fellépésükre, még ha a világ másik végébe kell is utaznom érte (ami valószínűleg így is lesz)... Elenit koszonet illeti az ajánlásért, még ha nem is ért belőle egy szót sem. :-)

Az volt a terv, hogy négyen megyünk Bosznia-Hercegovinába kirándulni-várostnézni-jóléreznimagunkat, azonban indulás előtt két nappal derült ki, hogy Zsiga útlevele lejárt -- Balázs kijelentette, hogy meg tudná folytani egy kanál vízben --, majd egy napra rá ugyanez a szomorú tény igazolódott be a sajátjával kapcsolatban is; így aztán Krisztával ketten indultnk útnak hat napos kirándulásunkra. Olvasgatam előtte ezt-azt a térségről, amiből a leginkább az maradt meg, hogy sokféle kultúra keveredésére és együttélésére kell készülni, ami persze mindig érdekes dolog.

A vonaton egy maláj üzletemberrel beszélgettmem, aki a saját vállalkozását igazgatja odahaza, gumiabroncsokkal kereskedik. Azt mondja, hogy néhány hónapnyi munka annyira lenullázza, hogy utána kénytelen egy pár hétig bóklászni a világban, és minden pénzét utazásra költi.

Tizenkét órai vonatozást követően mínusz három fokos hideggel fogadott minket a hólepte Szarajevó. A Hostel & Guest House SA-ban szálltunk meg, a házigazda szerencsére lejött értünk autóval a pályaudvarra. A kérdésünkre, miszerint mennyire megszokott arrafelé, hogy októberben havazik, csak annyit mondott, hogy az azt megelőző nap pár óra alatt húsz fokot zuhant a hőmérséklet, és mindenki csak nézett, hogy mi van.

Miután berendezkedtünk, a közös nappaliban egy kamillatea mellett egy nagyon jó fej politológus sráccal beszélgettem, aki egy konferenciára érkezett. Igazából én csak kérdeztem, és leginkább ő beszélt a balkáni népek egymáshoz való viszonyáról.

Másnap Szarajevő belvárosát néztük meg. Egy turista infópontban indítottunk, ahol beszereztük az A Day Through Sarajevo című ingyenes és nagyon hasznos kiadványt, amiben egy egész napos városnézés tervezete szerepel. Gyors reggeli után -- már dél volt -- a belváros másik végében lévő Nemzeti Múzeumban kezdtük el a nézelődést. Odaúton egy kisebb hóviharba kerültünk, de mire megérkeztünk, már hétágra sütött a nap. Balkán.

A múzeumban leginkább a néprajzi rész volt érdekes, talán azért, mert egyik másik szekció -- ókor, botanikus kert, természettudomány -- sem tudott újdonsággal szolgálni, ott viszont az együtt élő kultúrák hagyományos viseleteinek, belsőépítészetének és ezeknek időbeli változásának bemutatása érdekes látnivalót kínált.

Vissza, az óváros (Baščaršija) felé folytattuk utunkat, megnéztünk mindenféle nevezetességet, amik közül a leginkább Ali pasa mecsetjére emlékszem. Ezt belülről is láttuk, odabent egy helyi természetgyógyász férfival beszélgettünk, aki többek között megtanított minket a mecsetlátogatás alapjaira, úgy, mint a belépés előtti kéz- és arcmosás, illetve a nőknek -- azaz Krisztának -- kötelező fejkendő viselés. Nagyon kedves és türelmes ember volt, nem esett nekünk, hogy milyen illetlenek vagyunk. Ezeket a későbbiekben igyekeztünk betartani, még akkor is, ha nem követelték meg vagy a turisták nagy része fittyet sem hányt rá.

A következő dolog, ami élénken megmaradt, az az Inat kuća nevű ház, amit a városháza építése miatt a Miljacka egyik partjáről a másikra költöztettek. Ma egy étterem működik a belsejében, itt ettem életem legfinomabb levesét, aminek a bég levese (bey's soup) a neve, és alapvetően krémleves, csirkehús van benne, sárgarépa és valami olívabogyó szerű, de egészen más ízű izé, meg rengeteg tejfől szépen, egy darabban elbújtatva az aljára. Ugyanitt ittam először bosnyák kávét, amitől teljesen oda voltam meg vissza, mert volt valami különleges aromája.

Azt olvastam Szarajevóról, hogy sokféle vallás él együtt egymással különösebb súrlódás nélkül, és hogy simán előfordulhat, hogy az ember egy katolikus és egy ortodox templom között állva az adzánt hallgatja. Konkrétan ez meg is történt velünk.

Este beültünk a nagyon zsúfolt Šehrezada 1001 noć nevű klubba, ahol vágni lehetett a vizipipa füstjét, és ahol a helyi fiatalság épp a bosnyák válogatott Spanyolország elleni focimeccsét izgulta végig. Röviden beszélgettem a hely tulajdonosaival -- egy török párral --, akik épp mellettünk ültek a díványon. Visszaérve a hostel nappalijában egy olyan gyönyörű lányt láttam meg, hogy az agyam nagyjából lefagyott... Aztán miután magamhoz tértem, beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy Skóciából jött, Laurának hívják, a filmkészítés minden csínját-bínját ismeri, a diplomamunkáját számos díjra jelölték. Újságírással is foglalkozik, Szarajevóba azért jött, mert épp egy könyvet ír a világ különboző tájainak falusi életéről, és egy bosnyák falut is szeretett volna meglátogatni, de a kedvezőtlen időjárás keresztülhúzta a számításait. Emiatt aztán másnap korán reggel továbbment Dubrovnikba, akárcsak mi Mostarba. Hajnalban hármasban indultunk útnak, aztán a villamosról leszállva elváltak útjaink.

A hostel nagyon kellemes volt, tudom ajánlani mindenkinek. Nagyon kedvesek a háziak. Mutogattak fényképeket a nyárról, mikor összesen huszonhatan szálltak meg egyszerre abban a hostelben -- a folyosón, a fürdőszoba ajtajában is aludtak emberek, nem beszélve a napaliról --, és mindannyian abban a kis szobában gyűltek össze esténként.

Nagyon nem akartam Mostarba vonattal menni, mert az korán indult, busszal viszont a nap bármely szakában odajuthattunk volna. A háziak megerősítették Kriszta azon információját, mely szerint páratlan látványt ígér a vonatút, így mégis rávettem magam, hogy hajnalban keljek. És valóban nem bántam meg.

Mostarban a Hostel Dinóban aludtunk. Még jócskán délelőtt volt, hogy megérkeztünk, lepakolás után városnézésre indultunk. Nagyjából céltalanul bolyongtunk a belvárosban. Ekkor kezdtem el először valami perverz vonzódást érezni az óváros szűk sikátorai és a mecsetek belseje iránt. ;-) A Neretva, különösen felette az Öreg Híddal olyan, mintha valami mesében járna az ember. Este a Tomato étterembe mentünk, amit senkinek sem javaslok. A belseje is koncepció nélküli, és a leves, amit elfogyasztottunk, az íze alapján valami porból készülhetett.

Másnap Počiteljbe és Blagajba akartunk menni, de sehogy sem sikerült összesakkozni a buszokat úgy, hogy mindkettő még világosban beleférjen. Elindultunk hát Počiteljbe, megnéztük az ófalut, ami nagyon hangulatos és gyönyörű a kilátás a tetejéről. Visszafelé bementünk egy benzinkúthoz megkérdezni, hogy mikor megy busz visszafele, de csak az út túloldalán, egy kicsivel visszább lévő kávézóba tudtak irányítani. Kijőve látom, hogy az országút kanyarulatában a szikla mögül egy, a rajta lévő felirat tanúsága szerint Mostarba közlekedő busz bukkan fel. Számomra is teljesen meglepő módon gondolkodás nélkül leintettem, így végül időben visszaértünk Mostarba ahhoz, hogy Blagajba is ellátogathassunk. A buszon visszafelé örömmel vettem észre, hogy valakinek itt feltűnt, ami nálunk még senkinek, nevezetesen, hogy az emberek nagy része manapság nem IFÁ-val jár, így semmi értelme a közlekedési táblákat három méter magasra tenni, mert csak a sofőrök nyaka törik ki belé (nem mellesleg kevésbé észrevehetők).

Blagajban megnéztünk egy mecsetet, a tekkét (dervis kolostor), közvetlenül mellette a Buna forrását, aztán felmásztunk Hercegovina névadójának várába, ami azért volt kalandos, mert elvétettük a turistautat, így szó szerint árkon-bokron, hegyen-völgyön és egy nem rég leégett erdőrészen keresztül jutottunk oda. Ellenben pazar kilátás nyílt a tájra, el lehetett volna látni Mostarig is, ha nem a szürkület kellős közepén érünk fel. Lefelé könnyebben ment az út, bár sötét volt, és megtaláltuk a helyet is, ahol le kellett volna térnünk. Kétlem, hogy bárki valaha is arra fordult volna felfelé menet.

Este Mostarban megkérdeztem a házigazdát, hogy melyik éttermet ajánlja, így a Šadrvanba mentünk, ami nagyon jó javaslat volt. Nagyon kellemes étterem, igazi helyi atmoszférával, kedves, angolul remekül beszélő felszolgálókkal, és nem utolsósorban ízletes fogásokkal. Megkóstoltunk egy helyi bort is, ami Kriszta szerint ihatatlan volt, nekem vaiszont nagyon ízlett. Teliettük magunkat, nevetségesen olcsón.

Másnap ellátogattunk az Öreg Híd múzeumba, még egy kicsit mászkáltunk az óvárosban, vettem is valamit, amit nem írhatok le, mert ajándék lesz ;-), aztán visszabuszoztunk Szarajevóba. Szállásunk még nem volt éjszakára, úgyhogy elsőre azt kerestünk, és a Hostel Posillipoban kötöttünk ki, tizenhárom Euróért. Egy több, mint száz éves gyorsétteremben ettünk Pljeskavicát, aztán sütizni mentünk. A bosnyák süteményekről azt kell tudni, hogy nem olyan puhányak, mint a magyar társaik, eszméletlenül édesek, pont, amilyennek egy igazi süteménynek lennie kell, és például egy szelet tortán belül az ízek lenyűgöző sokféleségével lehet találkozni attól függően, hogy melyik részét eszi az ember. Egyszerűen mennyeiek a sütemények, kész. Le vagyok nyűgözve.

A hostelben találtam egy Sarajevo Navigator nevű ingyenes programfüzetet, ami hihetetlen hasznos tartalmat rejtett. Áttanulmányozását javaslom minden arra járónak.

Vasárnap ismét hajnalban kellett kelnünk, mert korán reggel indult a vonatunk vissza Budapestre. Mikor megpróbáltuk kideríteni, hogy pontosan mikor is indul, vettük csak észre, hogy mintha visszafelé nem lenne helyjegyünk. Nem baj, majd a pénztárnál megkérdezzük, hogy ilyenkor mi van. Két perccel hét óra után értünk az állomásra, és míg én a pénztár felé tartottam, Kriszta megnézte a menetrendet, aminek eredményeképp kiderült, hogy a vonatunk hét óra két perckor indul, vagyis pont abban a pillanatban. Megint sikerült gondolkodás nélkül -- büszke vagyok magamra -- dönteni, hogy rohanás a peronhoz, a jeggyel majd lesz valami. A vonat már elindult, elkezdtem rohanni utána a csomagjaimmal a kezemben, és a kalauz volt olyan jó fej, hogy jelzett a vezetőnek, hogy álljon meg. Kb. kétszáz méter loholás után sikerült feljutnunk a vonatra. Ja, naponta egy járat van oda és egy vissza. Újabb tizenegy óra vonatozás után megérkeztünk haza. A jeggyel kapcsolatban senkinek nem volt kifogása, pedig négyszer ellenőrizték.

Két dolog tűnt fel ott. Egyrészt az, hogy gyönyörűek a lányok, másrészt, hogy nagyon jellegzetes a helyi popzene. Az éttermekben és kifőzdékben rendszeresen hallhattuk ottani rádiók adását, és mindig egyértelműen tetten érhető volt a népzenei befolyás, a keleties hangzás. Idehaza a popzene teljesen jellegtelen. Úgy értem, hogy egy itteni rádióbarát zenét szinte bármelyik nyugat-európai országban is műsorra lehetne tűzni, a nyelvet (és a színvonalat) leszámítva senkinek nem tűnne fel a különbség. Nem ez a helyzet az ottani zenével. Csak véletlen módon belehallgatva az adásba, egy pár ütem után pontosan tudni lehet, hogy egy helyi banda számát játszák-e vagy valami külföldit.

Lettek új terveim is a jövőre nézve, amik megvalósíthatóságát elkezdtem vizsgálni és biztatóak az eredmények. Egyszerűen imádom, hogy a munkahelyem és a főnököm olyan rugalmas, amilyen.

Összességében nagyon kellemes kirándulás volt, el is határoztuk, hogy jövőre visszamegyünk, reménykedve, hogy barátságosabb időjárást sikerül kifognunk.

Most már nincs kedvem szórakozni a képekkel, majd felteszem őket, ha Krisztától sikerült begyűjtenem az övéit.

Augusztus elején felhív JP, azt mondja, ugrunk. Mondom neki: ugrunk.

Az ugrás Siófoktól nem messze, 3500 méter magasból történt egy méretes helikopter gyomrából, egyikünk-oktató-ejtőernyő szendvics formájában. Összesen négyen voltunk, Zsuzsi, Balázs, JP, meg én. Az egész legpoénosabb pillanata -- mi más, mint -- a kiugrás volt, amikor elkezdesz zuhanni, de alattad csak a nagy semmi van...

Eszméletlen érzés a szabadesés. Igazából csak egy pár másodpercig furcsa, amíg a légellenállás miatt be nem áll a sebesség, onnantól a levegő megtart, pont olyan, mintha egy nagyon puha ágyon feküdnél. Ez az oka annak, hogy nem kell tartani semmiféle kellemetlen élettani hatástól. A szabadesés nagyjából egy percig tart, ez kb. kétezer méter szintkülönbséget jelent, ebből adódik a dolog kellemetlen része: borzasztó nagy a légnyomásváltozás, ami miatt a füled őrült módon elkezd pattogni. Ez annyira szokatlan helyzet, hogy nem nagyon tudsz jelen lenni, igazából fel sem fogod, hogy mi történik veled. Másodszorra talán még érdekesebb lesz, akkor a legtöbb dolog már nem fog a meglepetés erejével hatni, és jobban oda lehet figyelni.

Az egy percnyi szabadesést 4-5 perces ejtőernyőzés követi, ami nagyjából elég is, ennyi idő után már kezd unalmassá válni az elsőre lenyűgöző kilátás a Balatonra. :-P Az oktatóm egy kanyar erejéig átadta az ernyő irányítását, hatalmasat fordultunk. A földet érés sokkal simább, mint amire az ember számítana: egy kisebb seggreülés a vége.

Hazafelé az élményeket feldolgozandó beugrottunk Zsuzsihoz, megnéztük mindannyiunk filmjét. Közben elfogyott fejenként kb. másfél üveg pezsgő, 4 tequila, és hogy még mi minden, azt tényleg nem írhatom le. ;-) Megalakítottuk a Koke Flyin' KriminalZ nevű csapatot, amely célja, hogy a mostanihoz hasonló dolgokkal szórakoztassuk magunkat. Még idénre megállapodtunk egy barlangászásben, mert az Erdélyben nagyon jó volt, télen lesz snowboardozás, és egyébként minden ősszel és tavasszal egy-egy (vagy több :-D) ugrás.

Balázzsal úgy 11 felé jöttünk el, útba ejtettük a Széna téri Nagyit, majd itt aludtunk.

Mindenki azt kérdezi, hogy nem féltem-e. Ilyenkor nem szoktam érteni, hogy mitől kellett volna félnem. Egyrészt fajlagosan is sokkal kevesebb ejtőernyős baleset történik, mint szinte bármilyen másfajta, másrészt úgy voltam vele, hogy ha mégis valami gáz lesz, hát legyen. Avagy történjen, aminek történnie kell.

Videó is készült az egészről az oktató kezére rögzített kamerával, aminek az anyagát mindegyikünk megkapta DVD-n.

Aysegül egy nagyon kedves és nyitott török lány, Isztambulban lakik.

24-én érkezett, mert meghívást kapott egy magyar barátnőjének esküvőjére. Még aznap este találkoztunk a leendő ifjú párral -- persze, hogy a Gödörnél --, és sétáltunk egy kicsit a belvárosban, meg felkocsikáztunk a Citadellához. Másnap szintén együtt voltak egy másik pár, Celen és Marios társaságában, míg én a saját dolgaimat intéztem. Este a Gödörbe mentünk. Úgy volt, hogy Celen és Marios is jönnek, de nagyon fárdatak voltak, úgyhogy csak kettesben csatlakoztunk a koncertlátogatók népes táborához. Róluk annyit érdemes tudni, hogy Celen Aysegül török barátnője, Marios egy görög srác, akik CouchSurfing segítségével találkoztak, és most egy éve házasok. Nagyon kedélyes emberek, rendkívül kommunikatívak, remekül éreztem magam a társaságukban. Barátságos kisugárzás áradt mindkettőjükből.

Másnap reggel ismét velük találkoztunk, sétáltunk egy kicsit a Váci utcában, aztán miután tőlük elbúcsúztunk, felmentünk a Várba, majd haza, mert ugye egy nőnek esküvőre felöltözni nem két perc. :-)

Esti programként én Zsoltiék koncertjét választottam, ahol sikerült találkoznom néhány jó perbáli arccal, de csak Rékával beszélgettem hosszabban. A koncert remek volt, harmadszorra már nem sikerült visszatapsolni őket, pedig lett volna rá igény. Mindenesetre nem hiszem, hogy a Menta Terasz koncerttermében még akár csak egyszer is meg fogok fordulni. Kicsi, borzasztó rossz a hang, elrugaszkodottak az italárak, színpad nincs, és ami van, az is túl mély.

Aysegül hajnali négy óra felé ért haza, és délben indult a gépe vissza Isztambulba, úgyhogy aznap csak pár percig láttam.

Annyi kedves és szimpatikus emberrel ismerkedek meg mostanában, de mindegyikük elszórva él Európa-szerte, így a kapcsolattartás nehézkes. Ha minden időmet utazásra fordítanám, akkor sem tudnék velük annyit együtt lenni, mint szeretnék. Az elektronikus kommunikáció meg azért mégsem olyan, mint amikor kezet foghatsz vele, megölelheted, belenézhetsz a szemébe és együtt táncolhatsz vele. Érték veszik el, igazi érték.

Tudtam én, hogy hatalmas parti lesz ez (is), úgyhogy biztos, ami bizos egy nappal előre megvettem a jegyet rá, és nem csalódtam.

Igaz, világzenének nevezni azt, amit hallottunk, némileg túlzás. A Dreadzone-ra még csak-csak rá lehetne eröltetni, de a Transglobal Undergroundra semmiképp, vagy csak nagyon szűkösen. Mindazonáltal utóbbi tetszett jobban. A stílusukat nem tudom meghatározni. Nem arról van szó, hogy valami merőben új dolgot találtak ki, csak arról, hogy annyira természetes és bámulatosan egyszerű zenét játszottak, hogy semmiféle kategóriába nem illik bele. Mindenképp érdemes odafigyelni rájuk.

Palotai aput eddig csak üres táncparkettnek hallottam zenélni, ami kétségkívül az én hibám. Most azonban alig lehetett elférni.

Aysegüllel voltam, ő a Dreadzone-t nagyon szertte, a Transglobal Underground fellépéséről viszont eljött, mert unalmasnak találta. Utána a buli alatt a tömegből egy kis pihenés céljából kijőve látom, hogy az asztalunk mellett ugrál, úgyhogy eredeti szándékomtól eltérően csatlakoztam hozzá.

Ez már a sokadik olyan parti, amire szívesen meghívnék másokat, de mivel az előadókat általában részint vagy egyáltalán nem ismerem, mindig attól félek, hogy nem lesz olyan jó, mint amilyennek gondolom, és ezzel csalódást okozok a barátaimnak. Persze értem én, hogy ez egyéni ízlés kérdése, és nem biztos, hogy ami nekem nem jónak minősül, az az ő szemükben sem az. És viszont.

If you look around a bit on the net, you can find a couple of tutorials on installing Debian on a Marwell SheevaPlug Development Board. I did the same, but wasn't satisfied with any of them, for various reasons; thus I decided to try it myself from the ground up, so you can find another method below. Although I use a different approach to do it, I collected very useful bits of information from the other tutorials listed under References.

I decided to install the OS to a USB stick instead of the Plug's embedded flash memory since it's easier to handle. Although the one and only USB port of the Plug will become occupied this way, you can get a cheap USB hub at any store round the corner, so you can have as many ports as you want. (I planned to connect a few more USB devices to the Plug so I needed a hub anyway.) Another thing that worths mentioning is that the current stable release of Debian (codename 'Lenny') doesn't support the SheevaPlug yet (and never will), thus we'll install the testing distribution codenamed 'Squeeze'.

In short, we'll use a QEMU virtual ARM machine to bootstrap the file system, put a suitable kernel on it for the SheevaPlug (officially it's called the Kirkwood family of machines), then configure the Plug's boot loader to start that kernel. Details follow.

First, you need a working QEMU installation. On a Debian system, just apt-get install qemu and you're done. We'll use the ARM variant called 'Versatile' for installation. You also need a kernel and an initial ramdisk with the installer to setup the OS in the virtual machine. Grab them from your preferred local Debian mirror (it's in the dists/squeeze/main/installer-armel/current/images/versatile/netboot/ directory) or from here. Plug the USB stick into the host machine and find out the device name it gets. You can do it by running dmesg | tail, for example. I'll assume it's sdc as well as the names of the ramdisk and the kernel you downloaded are initrd.gz and vmlinuz-2.6.26-2-versatile, respectively. Make sure that the stick is not mounted, otherwise you'll get unpredictable results. Oh, have I already mentioned that you need to say goodbye to all your data on the stick? ;-)

Let's start the installation in the virtual machine. Triple check that you replace sdc with the device name of your USB stick.

# qemu-system-arm -M versatilepb \ -kernel vmlinuz-2.6.26-2-versatile \ -initrd initrd.gz \ -append "mirror/suite=testing" \ -drive file=/dev/sdc,if=scsi

Install the OS according to your preference. As always, I use a separate primary partition for /boot and another one for all the rest on LVM. Use ext2/3 filesystem for /boot, as at the moment the boot loader recognizes only these. On a 8GB stick I created one volume group (called 'tutorial') with five logical volumes: root (1GB), usr (2GB), tmp (1GB), var (1GB), swap (512MB), their purpose should be obvious. Be patient, the partitioner is still damn slow. You can ignore the warning about a missing boot loader as the flash in the Plug already contains U-Boot.

After completion, the installer will restart the virtual machine, but don't let it boot again since it will just start the installer over. This is because it still uses the ramdisk specified on the command line which contains a basic installer, not the tools needed to bring the system up. You can't boot the stick in the Plug now, since the kernel that the filesystem has currently is for the Versatile variant, and we need the Kirkwood. So first we need to install that kernel onto the stick, and generate an initial ramdisk for it as well. But remember, you can't run any program -- including initrd generators -- on your machine. Thus we need to boot the virtual machine once again to install a Kirkwood kernel and to generate an initrd. To do that, a guest kernel and initrd is needed on the host system so that it can be passed to QEMU for booting in the virtual machine. So let's copy it out: make the kernel re-read the partition table, mount the filesystem /boot resides on, copy the kernel and the initrd to the host system, and boot the virtual machine with them, passing the kernel the correct root filesystem:

# blockdev --rereadpt /dev/sdc # mount /dev/sdc1 /mnt -o ro # cp /mnt/{initrd.img,vmlinuz}-2.6.26-2-versatile /tmp # umount /mnt # qemu-system-arm -M versatilepb \ -kernel /tmp/vmlinuz-2.6.26-2-versatile \ -initrd /tmp/initrd.gz-2.6.26-2-versatile \ -append "root=/dev/mapper/tutorial-root rootdelay=5" \ -drive file=/dev/sdc,if=scsi

Now login as root and install a Kirkwood kernel:

# apt-get install linux-image-kirkwood

This will pull in uboot-mkimage, the tool to make boot images for U-Boot to load. These images only differ from the original kernel and initrd images that they contain extra information including the type of the image, checksums and addresses to load their contents to. You can freely choose the names of them, I'll use a .ub suffix.

Before preparing them, the initrd must be regenerated. Unfortunately you need a few more kernel modules in the initrd to access the stick at early boot time. Remember, for the virtual machine it's a SCSI disk, so no USB modules are included in the default initrd. Edit /etc/initramfs-tools/modules and add the following lines:

usb-storage ehci-hcd uhci-hcd ohci-hcd

Then regenerate the initrd and make the images for U-Boot:

# update-initrd -u -k 2.6.30-1-kirkwood # mkimage -A arm -O linux -T kernel -C none \ -a 0x8000 -e 0x8000 \ -n "Linux 2.6.30-1-kirkwood" \ -d /boot/vmlinuz-2.6.30-1-kirkwood \ /boot/vmlinuz-2.6.30-1-kirkwood.ub # mkimage -A arm -O linux -T ramdisk -C none \ -a 0x8000 -e 0x8000 \ -n "Linux 2.6.30-1-kirkwood initrd" \ -d /boot/initrd.img-2.6.30-1-kirkwood \ /boot/initrd.img-2.6.30-1-kirkwood.ub

Let's adapt inittab to the Plug. As it only has a serial port, you need to put a getty on it to be able to log in. Do that by uncommenting the line starting with #T0: and changing the baud rate to 115200, so it looks like this:

T0:23:respawn:/sbin/getty -L ttyS0 115200 vt100

Later once the OS is running on the thing, we'll disable the virtual terminals, since they are useless on the Plug. Shut the virtual machine down now, and remove the stick from the host machine.

It's time to get your hands on it. Attach the USB cable that came with the Plug to your machine and the other end to the small USB port on the side of the box, right beside the MMC slot. Now plug it in the power outlet. On the host machine a USB/serial converter should appear soon. Check the kernel log, it looks like this:

usb 2-1: New USB device found, idVendor=9e88, idProduct=9e8f usb 2-1: New USB device strings: Mfr=1, Product=2, SerialNumber=3 usb 2-1: Product: SheevaPlug JTAGKey FT2232D B usb 2-1: Manufacturer: FTDI usb 2-1: SerialNumber: FTS58N41 usb 2-1: configuration #1 chosen from 1 choice usb 2-1: Ignoring serial port reserved for JTAG ftdi_sio 2-1:1.1: FTDI USB Serial Device converter detected usb 2-1: Detected FT2232C usb 2-1: FTDI USB Serial Device converter now attached to ttyUSB0

Find the name of the converter, it's in the last line of the above log. Grab your favorite serial terminal emulator and attach it to the converter, making sure it's set to 115200 baud, 8 data bits, no parity. I prefer picocom, so I do

# picocom -b 115200 /dev/ttyUSB0

You'd better be quick at this point. The boot loader initialization takes around 10 seconds plus a 3 second delay before the preinstalled Ubuntu starts booting. Don't worry too much about it, you won't use that anymore. Complete initialization process looks like this:

__ __ _ _ | \/ | __ _ _ ____ _____| | | | |\/| |/ _` | '__\ \ / / _ \ | | | | | | (_| | | \ V / __/ | | |_| |_|\__,_|_| \_/ \___|_|_| _ _ ____ _ | | | | | __ ) ___ ___ | |_ | | | |___| _ \ / _ \ / _ \| __| | |_| |___| |_) | (_) | (_) | |_ \___/ |____/ \___/ \___/ \__| ** MARVELL BOARD: SHEEVA PLUG LE U-Boot 1.1.4 (Mar 19 2009 - 16:06:59) Marvell version: 3.4.16 U-Boot code: 00600000 -> 0067FFF0 BSS: -> 006CEE80 Soc: 88F6281 A0 (DDR2) CPU running @ 1200Mhz L2 running @ 400Mhz SysClock = 400Mhz , TClock = 200Mhz DRAM CAS Latency = 5 tRP = 5 tRAS = 18 tRCD=6 DRAM CS[0] base 0x00000000 size 256MB DRAM CS[1] base 0x10000000 size 256MB DRAM Total size 512MB 16bit width Flash: 0 kB Addresses 8M - 0M are saved for the U-Boot usage. Mem malloc Initialization (8M - 7M): Done NAND:512 MB CPU : Marvell Feroceon (Rev 1) Streaming disabled Write allocate disabled USB 0: host mode PEX 0: interface detected no Link. Net: egiga0 [PRIME], egiga1 Hit any key to stop autoboot: 0 Marvell>>

Almost there. What you see is the command line interface of U-Boot. It has a bunch of commands documented in its manual plus a few more added exclusively for the Plug by Marvell. Execute the following commands, this time I'll show you the output as well:

Marvell>> usb start (Re)start USB... USB: scanning bus for devices... 2 USB Device(s) found scanning bus for storage devices... 1 Storage Device(s) found Marvell>> ext2load usb 0:1 0x800000 /vmlinuz-2.6.30-1-kirkwood.ub . ......................... .................. ....... ......................... ......................... ......................... ......................... ...................... 1811452 bytes read Marvell>> ext2load usb 0:1 0xA00000 /initrd.img-2.6.30-1-kirkwood.ub . ......................... ......................... ......................... ......................... ......................... ......................... ......................... ......................... ......................... ......................... ......................... ......................... ........... 3274553 bytes read Marvell>> setenv bootargs console=ttyS0,115200 root=/dev/mapper/tutorial-root rootdelay=10 Marvell>> setenv mainlineLinux yes Marvell>> bootm 0x800000 0xa00000

Now lean back and watch your full-blown Debian system booting on the SheevaPlug. However, there are still a few things to do. As I mentioned earlier, the virtual consoles should be disabled in inittab, so comment them out:

#1:2345:respawn:/sbin/getty 38400 tty1 #2:23:respawn:/sbin/getty 38400 tty2 #3:23:respawn:/sbin/getty 38400 tty3 #4:23:respawn:/sbin/getty 38400 tty4 #5:23:respawn:/sbin/getty 38400 tty5 #6:23:respawn:/sbin/getty 38400 tty6

There are a few things to set in U-Boot so the Plug can be restarted without human intervention. Reboot the Plug and enter the interactive command line interface by interrupting the boot process during the countdown. U-Boot maintains an environment of variables that's loaded from the flash at initialization time. Most of the variables have a special meaning, for example:

So let's set these and a few new ones, save everything to the flash, then restart the boot loader so we can see what happens. The meanings of the commands themselves should be pretty obvious.

Marvell>> setenv mainlineLinux yes Marvell>> setenv arcNumber 2097 Marvell>> setenv bootargs console=ttyS0,115200 root=/dev/mapper/tutorial-root rootdelay=10 Marvell>> setenv loadkernel ext2load usb 0:1 0x800000 /vmlinuz-2.6.30-1-kirkwood.ub Marvell>> setenv loadinitrd ext2load usb 0:1 0xA00000 /initrd.img-2.6.30-1-kirkwood.ub Marvell>> setenv bootcmd usb start\; run loadkernel\; run loadinitrd\; bootm 0x800000 0xa00000 Marvell>> saveenv Marvell>> reset

Don't interrupt the boot process this time. If everything's okay, the OS will be started automatically. Now go on and install software, configure the network, have breakfast, whatever.

References

1. http://www.cyrius.com/debian/kirkwood/sheevaplug/unpack.html
   Martin Michlmayr's tutorial. He provides a prebuilt tarball to unpack to the boot media, with additional instructions to install to an SD/MMC card. I don't trust any single system not installed by myself, so such a tarball is not an option for me.
2. http://groups.google.com/group/it.fan.marco-ditri/browse_thread/thread/2a1d1d60e6d2ae54/3bd92e55a73b0630?lnk=raot
   A tutorial by Marco d'Itri. He uses the kernel of the preinstalled Ubuntu system to do the second stage of bootstrapping. He adds very useful other steps achieve a read-only root filesystem extending the lifetime of the USB stick.
3. http://www.denx.de/wiki/DULG/Manual
   The U-Boot Manual
4. http://www.openplug.org/plugwiki/index.php/ArcNumber
   A wiki page explaining arcNumber
5. http://www.linuxfordevices.com/c/a/Linux-For-Devices-Articles/Introduction-to-Das-UBoot-the-universal-open-source-bootloader/
   Introductory article to U-Boot

Itt az ideje, hogy elkezdjem rendbe szedni a nyáron rendesen szétesett életemet.

Első lépés. Szerdánként négytől hétig úszás.

Ha szeptember 22., akkor Európai autómentes nap, és ha Európai autómentes nap, akkor Critical Mass.

A körbelakatolásra is oda akartam érni, de végül nem sikerült. A startnál az emelés közben történt egy kis baleset, ugyanis a nagyjából húsz kilós "óceánjáró" bicajom a fejem felett kiesett a kezemből, az eredmény egy jókora pukli a fejemen, a jobb halántékom közelében. o:-)

Most sem volt kijelölt útvonal, Balázzsal meg Szabival a Deák térről a Bajcsy-Zsilinszky úton elmentünk a Nyugatiig, majd a körúton az Üllői útig, aztán azon, majd a Múzeum körúton vissza a Deákra, ahol ismét bringaemelés volt, ezúttal megúsztam sérülés nélkül. Hazafelé mentünk egy kört a Batthyány téren lévő Nagyi Palacsintázója felé.

Roppant idegesítő, hogy vannak olyan bicajosok, akik a szervezők sokszori kérése ellenére is a járdán kerekeznek és átmennek a piros lámpán. Vajon miért nem fogják fel, hogy ezzel saját maguk alatt (de ami még rosszabb: mások alatt is) vágják a fát?! Egyszer úgy elbeszélgetnék egy ilyennel a közösségi érdekérvényesítés buktatóiról...

Ma tüntetni voltam.

Egészen értelmes szónoklatokat lehetett hallani, bár miután már jó ideje figyelemmel kísérem az ügy alakulását, túl sok újdonsággal egyik sem szolgált. Kifejezetten jókat mondott Jeszenszky Zsolt, akit egyébként más ügyekből kifolyólag nem kedvelek, Lévai Gábortól pedig megtudtuk, hogy a csendrendeletnek 80%-os ellentámogatottsága van még a terézvárosi nyugdíjasok körében is.

Azt sajnálom csak, hogy az éneklést, a némileg eröltetett ujjongást és a feljeményeket tekintve tényleg kicsit viccesre sikerült az egész, holott teljesen nyilvánvaló, hogy az orrunknál fogva vezetnek. És a dühítő az egészben az, hogy ez Budapesten mindössze csak párszáz embert zavar. Persze kiábrándultság van, értem én...

Drámai Mitsoura-koncert tanúja lehettem szombat este. Egy ilyen ritka zenei csemegéről egyébként is megemlékeznék, de így külön említést érdemel.

Egy kicsit elkéstem, mert Majorannal beszélgettünk a hajó mellett a parton. Tágra nyílt szemekkel, leeső állal vigyorogva hallgatott; azt mondja, hogy egy pár hónappal ezelőtt el sem tudta volna képzelni, hogy így fogok gondolkodni. Szerinte rengeteget változtam és ez "Tök jó!!! :-)"... majd meglátjuk.

A koncert hibátlan volt. (Most veszem észre, hogy nem is olyan kevés fellépésük van, csak sokat járnak vidékre és külföldre. Jól teszik.) A Lei Toit meghallgattuk ezeregyedikféle változatban is. Úgy vettem észre, hogy minden koncert alkalmával más és más formában adják elő, legalábbis részint. Volt már kannás és cimbalmon dobolós változat, most egy éneklős-tablást hallhattunk. Az esemény drámaiságát az adta, hogy Mitsou a Me na szom alatt keservesen zokogni kezdett. Eleinte csak apró szipogásokat lehetett hallani az ének mellett, a végére pedig teljesen kiborult, az utolsó sorokat már csak a mikrofon mellé énekelte. De mindvégig derekasan helytállt. Nem hallottam még koncert -- pláne könnyűzenei koncert -- kellős közepén közönséget vastapsolni, de azután kijutott bőven belőle. A szám után a többiek össze is néztek, hogy vajon tudják-e folytatni, de végül nem lett semmi fennakadás. Pedig szerintem ezután bármit megbocsátott volna nekik a közönség.

Ismét meg kellett állapítanom, hogy az A38 hangrendszere páratlan Budapesten, és hogy a Neo valójában a Mitsourában folytatódik.

Múlt hét pénteken írt egy SMS-t Jonas, hogy bevitték az Erzsébet Kórházba. Sajnos csak este tudtam volna bemenni, de addigra már rég lejárt a látogatási idő, ezért aztán szombat lett belőle. Majorann a mentősöktől megtudta, hogy az urológián kell keresni.

Szerencsére nincs nagyon komoly baja, csak valami fertőzést szedett össze. Ha minden jól megy, most pénteken kiengedik, de lehet, hogy hétvégére is benn kell maradnia.

Azt mondta, hogy borzasztóan unatkozik, és mivel a kórház csak kétszáz méterre van innen, igyekszem minden nap bemenni hozzá és segíteni, hogy elfoglalja magát. Szombaton Az ember tragédiáját vettem meg neki angol fordításban, amit két nap alatt el is olvasott és nagyon szerette, aztán a Terror Házában összegyűjtőtt jegyzeteket vittem be neki -- a XX. század Közép-Európájának történelme érdekli a legjobban --, ma pedig egy Rubik-kockát kapott, azzal ellesz egy darabig.

Péntektől keddig egy lepusztult, szörnyen kinéző kórteremben volt -- nagyon utálta, meg is tudom érteni --, aztán érthetetlen indítékoktól vezérelve átvitték egy másikba, ami nagyságrendekkel jobb. Itt már csak úgy is megkérdezik az orvosok, hogy hogy van, mármint az a kevés, aki tud angolul. Azt mondja, valószínűleg jobban megnézték a biztosítását.

Elképesztő, hogy aki csak rendesen fizeti a TB-t, az milyen szolgáltatást kap érte. Ott tartunk, hogy ha emberi körülmények között akar gyógyulni valaki, akkor még ezen felül kell áldoznia a bitosítására. Már eleve ez a (legalább) kétszintű rendszer visszatetsző nekem. Mintha annak, aki többet fizet, több joga lenne az egészséghez... (És ez általában az emberek kisebb része.)

Lassan kezdem már nem számolni, hogy hányan fordultak meg nálam.

31-én nem sokkal éjfél előtt írt Tomáš, hogy itt ragadt éjaszakára Budapesten, és hogy nincs hol aludnia. 1 óra felé találkoztunk a Blahán, kb másfél órán keresztül ettünk meg beszélgettünk, és mire reggel felkeltem, már nem volt sehol. Persze nem csak úgy eltűnt; mondta este, hogy a reggeli busszal elmegy Prágába. Mondhatni, villámlátogatást tett.

Alighogy Tomáš elment, írt Natalia, hogy elnézte a dátumokat, és csak 6-ig foglalta le a hostelt, noha 9-ig maradna. Leleveleztük, hogy akkor jön. Másnap újabb üzenet érkezett tőle, hogy akkor este ellopták a táskáját, benne az összes pénzével, a bankkártyájával, és a telefonjával. Ezért aztán előbb találkoztunk, de még egy éjszakát ott töltött, mert mivel nem csekkelt ki a hostelből, így is-úgy is kifizettették vele. Így aztán 4-én jött át, és 9-én ment el.

Szombaton a ZP-ben voltunk a hosteles ismerőseivel. A Gödörnél szedtük össze a társaságot 10 óra felé, így a koncertről lemaradtunk. JP is csatlakozott, összesen nyolcan voltunk, és mindössze mi ketten képviseltük kis hazánkat. :-) Egyészen jól sikerült a buli, ugyanis hajnali 5 felé értem haza, egyedül, Natalia az éjszaka hátralevő részét és a délelőttöt az utcán töltötte az egyik ismerősével, aki másnap utazott el. Délben telefonált a hostelből, hogy otthon vagyok-e még. Merthogy vasárnap haza akartam menni vidékre. De aztán megoldottuk: én elmentem, ő meg nálam maradt aludni.

Hétfőn Aquincumba mentünk, illetve mentünk volna, ha nem lenne zárva hétfőnként. Ebből látszik, hogy a legtöbb esetben gőzöm sincs, hogy milyen nap van, teljesen tipikus. Legalább sétáltunk egy nagyot Óbudán, hazafelé megittunk egy üveg sangriát a Margit-szigeten a fűben, este Bikinin voltunk a ZP-ben, ahol találkoztunk Viktorral, akit Natalia szintén megkeresett CS-ügyben, csak én válaszoltam előbb. Kata és JP tartottak velünk. A Bikini nagyon tetszett neki, noha salsa és techno-rajongó.

Kedden a Terror Házát jártuk be, este a Fogasház nevű, újonnan nyílt romkocsmában voltunk Viktor meghívására. Ott Jonas-szal futottunk össze, aki egy pub crawl résztvevőjeként kortyolgatta a magyar söröket épp akkor épp ott. Szerdán összecsomagolás után kikísértem a reptérre.

Natalia egy igazi latin szépség. A szülei kolumbiaiak, és noha az Egyesült Államokban ismerkedtek meg, ő Kolumbiában született és élt tizennégy éves koráig, amikoris visszaköltöztek az Államokba. Márciusban indult útnak, négy hónapot Mallorca-n dolgozott pincérként, aztán elkezdett utazgatni Európában: Róma, Milánó, London, Amszterdam, Zürich, Prága... ennyit sikerült megjegyeznem. Budapestről Rómába ment, ahol találkozott az anyukájával, azután még egy kis Madrid, aztán 300-400 km zarándokút után Santiago de Compostela (noha nem vallásgyakorló, de sokat vár ettől az úttól), novemberben vissza az Államokba. Januárban Ausztrália. Nem irigylem. Nem. :-)

Elsőre kicsit flegmának és zárkózottnak tűnt -- ez akár betudható a dolgai ellopásának is --, de aztán nagyon jól összebarátkoztunk. Sajnáltam, hogy elment, de megígérte, hogy jelentkezik.

Az utóbbi időben érdeklődés hiányában leszoktam a koncertbeszámolók írásáról, hacsak nem valami miatt különös figyelmet érdemel egyik-másik. Ez ilyen volt. Nem túl nagy lelkesedéssel indultam neki, egyrészt, mert csütörtökre esett a kocertnap, másrészt a csapat nyári teljesítménye és utolsó albumának minősége messze elmaradt az elvárhatótól.

Már a kezdés némi meglepetést okozott, ugyanis az ősidőkből való Indul került sorra először, amit még sosem hallottam élőben. A folytatásban majdnem az összes régi, igazi colorStaros szám sorra került, az új lemezről (szerencsére) csak a Sudden Love és a Roam the Land csendült fel. Előbbinek örültem, mert nagyon jó munka, az utóbbit viszont hanyagolnám a helyükben még akkor is, ha ez a lemez másik húzószáma. Egy alkalommal lehetett látni az arcukra kiült aggodalmat, mikor megint nem sikerült ugyanarra az ütemre elkezdeni a számot, és ebből mindenféle bonyadalmak származnak ilyenkor. Mindenesetre kevesebb volt a baki, mint az elmúlt időben. Zo szerint csak "gödrös" repertoárt vettek elő. A második-harmadik sorban ugráltuk végig a majd' két órás koncertet.

Szeretnék hinni benne, hogy összekapták magukat, visszataláltak a valódi énjükhöz, és hogy feltámad a colorStar. Ehhez viszont kellene egy új lemez is, ami sajnos -- tekintve, hogy az előző mindössze pár hónapja jelent meg -- még messze van.

Majorann írt amig Erdélyben voltam, hogy tud egy jó mókát 29-ére. Mint a hazatérésem után kiderült, ez egy flash mobot jelentett, de nem akármilyet: az attrakció most egy tánckoreográfia előadása volt, Michael Jackson ötvenegyedik születésnapja alkalmából.

Gondoltam, miért is ne. Csütörtökön voltunk próbán, ahol megtanultuk a koreográfiát, ott persze kb. egyetlen lépést sem tudtam elsajátítani, de egész pénteken gyakoroltam illetve gyakoroltunk Majorannal, így a végére ha nem is profi táncos módjára, de azért sikerült betanulni.

Szombaton először a Blaha Lujza téren akcióztunk, aztán a Deák téren, végül a Váci utcában. Bizony, én is valahol ott ugrálok a tömegben! :-) Megtanultuk, kigyakoroltuk, előadtuk. Hatalmas, igazi közösségi élmény volt ez az egész.

Folytatása is lesz ennek a dolognak a közeljövőben, kicsit más formában.

BEAT IT!!! :-D

A volt LNX-es kollégáimal indultunk útnak 19-én, szerda éjjel Erdélybe. Egész éjszaka utaztunk, ennek megfelelően első nap mindenki zombi módjára nézte meg a bözödújfalui víztározót, Marosvásárhely belvárosát és úszkált a Medve-tóban, ami azért poén, mert a vize nagyon sós, és fenntartja az embert. Elméletileg a mélyebb réteiei felé melegednie kellett volna, ehhez képest a tó közepén a felső haminc centis vízréteg volt nagyon meleg, attól lefelé pedig mindenhol jéghideg. Szabi volt a házigazda, lévén, hogy onnan származik, az első éjszakát is náluk töltöttük Székelyudvarhelyen.

Csütörtökön megnéztük a Csukás-tavat meg a Szent Anna-tavat, amit Nóra kivételével át is úsztunk. Mindenki azt mondja, hogy hideg a vize, de ez nem igaz. Semmivel sem hűvösebb, mint bármi más arrafelé. Útba ejtettünk egy kénes forrást is, amit reuma gyógyítására használnak. Az érdekessége, hogy a vize ennek viszont tényleg jéghideg, sok benne az oldott agyag, és nagyon erősen buborékol. Az egészet úgy kell elképzelni, hogy a szerpentin mellett van egy fa tábla, amire rá van írva, hogy "kénes gyógyforrások", és az erdőben van kialakítva farönkökből négy, kb. egy méterszer egy méteres medence. És ennyi. Sehol senki.

Aznap este egy kempingben szálltunk meg a Vargyas-patak mellett, ami azt jelenti, hogy volt egy tisztás az erdő közepén. Ami azért parás egy kicsit, mert arrafelé elég könnyú belebotlani egy-egy kóborló medvébe, és ezek minden közhiedelemmel ellentétben nem a képeskönyvekből ismert plüssmacik. Hajnalban a fejem mellett, a sátor falán túl nagyjából húsz centivel morgó hangokat hallató és jóízően legelésző ló jól rám is hozta a szívbajt.

Aznap a Vargyas-szorosba mentünk kirándulni. Ez egy karsztvidék, vagyis nagyon sok itt a kisebb-nagyobb barlang. Egy-két kisebbet meg is néztünk, de a legtöbbjük csak pár méter mély volt. Inkább a túrázásé volt a főszerep. Számtalan alkalommal kellett átkelni a patakon, ami az elején még simán ment, de feljebb már kénytelenek voltunk bakancsle-zoknile-átsétál-lábtöröl-zoknifel-bakancsfel játékot átlagosan kb. ötven méterenként eljátszani, ugyanis nem volt ritka a térdig érő víz, a csúszós köveken meg nemigen volt biztonságos az átkelés. Közben érthetetlen módon elfogyott egy üveg ukrán vodka. :-) Találtunk egy apró tavat a patakon, ami nem volt nagyobb, mint egy nappali, abban is úsztunk egyet. Aztán egyszer csak egy kisebb tanya jött szembe, barátságos emberekkel, egy pár lóval, két apró kiscicával és két hatalmas komondorral. Onnan már visszafelé indultunk, ezúttal a hegyoldalban, elkerülve a patakot.

Másnap ugyanarra vettük az irányt, de ezúttal a barlangászás volt a cél. A legnagyobbat igyekeztünk meghódítani. Ezekben nincs kiépített útvonal, mindenki arra megy, amerre tud. A biztonságot mindössze a bejáratnál elhelyezett apró tábla igyekezett szolgálni, miszerint lámpa és meleg ruha nélkül nem ajánlott a belépés. Valóban szükség volt mindkettőre. Azt hiszem, ez volt a legjobb az egész kirándulásban. Olyan helyeken voltunk odabenn, ahová ép elméjű embernek eszébe nem jut bemászni; nemhogy négykézláb, de néhol még hason csúszva is alig voltak járhatók azok a hasadékok és kürtők, amiken át- illetve felmásztunk. Négyen sikerült elérnünk a nagytermet is, ami, hát... tényleg jó nagy volt, a közepén egy mélybe rohanó kőomlással. Az ellentétes oldalán, mint ahol bejöttünk, volt egy másik kijárat, ami a hegy túloldalán érte el a felszínt. De az eredeti útvonalon mentünk vissza végül, egyrészt, mert arrafelé tettük le a csomagjainkat, másrészt mert a többiek annál a kijáratnál vártak ránk, harmadrészt az tényleg egyirányú út volt (egy kb. három méter mély hasadékkal indult, ahonnan bajos lett volna visszamászni a nagyterembe). Csak a fényre kiérve láttam meg, hogy tetőtől talpig tiszta sár (pontosabban: denevérürülék) vagyok. Ja igen, százával láttunk denevéreket, repkedni is, az egyik szárnyának szelét éreztem is a fülem mellett egy alkalommal. Három-négy órát lehettünk benn összesen.

Voltunk még Szabiék "vidéki" házában is egy éjszakát, ott tűzön rántott pisztrángot ettünk. A következő nap csónakáztunk a Gyilkos-tavon és átmentünk a Békás-szoroson, sétáltunk és ittunk Székelyudvarhely belvárosában, és ismét Szabiéknál szálltunk meg, megünnepeltük Krisztán születésnapját, másnap hazafelé útba eljettük a Parajdi sóbányát és Korondot, ahol vettem egy-két szuvenírt. Beugrottunk Egerbe is Krisztián családjához. Már éjszaka volt, mire hazaértünk.

Voltak fura dolgok is arrafelé. Rengeteg félbemaradt építkezést láttunk, meg nagyon szép régi épületek mellett tornyolsuló paneldzsungelt is. Az utak a közhiedelemmel ellentétben nem annyira rosszak, legalábbis ami a főbb vonalakat illeti. A mellékúthálózat még mindig hagy kívánnivalót maga után, de rengeteg az útépítés. Mentünk olyan úton is, amin száz méter hosszú tükörsima aszfalt és tíz méternyi földút váltogatták egymást. Csak arra tudok gondolni, hogy természetes fekvőrendőrnek használják az utóbbiakat. Rengeteget zabáltunk, mert elképesztően finomakat tudnak főzni arrafelé. Balázs teljesen le volt döbbenve, hogy az anyaországtól ilyen távolságban, egy másik ország kellős közepén száz százalékban magyar szót hall.

Rendszert kellene csinálni ebből az erdélyi kirándulásból, mert szép a hely, kedvesek az emberek, és nagyon finomak az ételek.

Tettem fel képeket.

Jonas megkeresésének azért örültem, mert amellett, hogy rögtön elsőre szimpatikus volt, nem csak pár napra jött, hanem majdnem egy teljes évig itt marad Erasmus-szal. És mivel tanulni jött, gondoltam, elég laza lesz az időbeosztása, hátha lesz végre egy olyan ismerősöm, akit akár késő este is felhívhatok, hogy ugorjunk le a Gödörbe egy hipotetikus sörre.

Nálam persze csak egy pár napig lakott, amíg talált albérletet. Mivel Erasmus keretében rengeteg jó program között városnézésben is volt része, nem mutattam meg neki a környéket. Négy éjszakát volt itt, abból egyszer voltunk a Gödörben, egyszer a ZP-ben, a maradékot a többi erasmusossal töltötte. Nap közben nem is nagyon láttuk egymást, mert már a hét elején elkezdődtek a nyelvórák (nagyon vicces, mikor a magyarral próbálkozik, hehe :-) ), így csak este találkoztunk.

Azért jó beszélgetni vele, mert valódi konstruktív vitát lehet folytatni. Általában van véleménye a dolgokról, de soha sem kőbe vésett módon. Amit gondol, azt mindig alá is képes támasztani érvekkel, ugyanakkor megvan benne a nyitottság az álláspontjának megváltoztatására. Úgy érzem, még sokat fogunk beszélgetni az elkövetkezendő majd' egy évben.

Szerda este a ZP-ben voltunk Majorannal, Katával meg JP-vel, hatalmasat ugráltunk Ed Rush kőkemény dark drum'n'bass szettjére (ez a hülye Jonas meg csak később ért oda, mikor mi már eljöttünk, aztán csodálkozott, hogy milyen limonádé zene megy :-) ), ami így visszagondolva elég rossz ötlet volt. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám az elkövetkezendő egy hétben.

Hazaérve felszedtem Balázst meg a cókmókomat, és irány Erdély...

Augusztus közepén egy egész turistacsapatot láttam vendégül. Szám szerint hárman voltak: Viera, egy kanadai szlovák lány, és Matt, egy amerikai, illetve Cliff, egy koreai srác. Viera keresett meg, hogy jönne a barátjával, de miután visszaírtam neki, hogy jöhetnek, még vagy másfél hétig nem válaszolt. Aztán egy szombat este, mikor épp hazafelé tartottam vidékre, jött az SMS, hogy itt vannak. Nem igazán volt szép tőle ez a dolog, de nem akartam hagyni, hogy a Városligetben kempingezzenek. Egyébként Ukrajnából jöttek, egy stoppostalálkozóról, és csak ideiglenesen álltak össze egy csapattá arra az időre, amíg onnan ideérnek. Visszajöttem hát. Annyira nem voltak bizalomgerjesztők elsőre, hogy mikor bementünk a Match-ba az éjszaka közepén, a biztonsági őr már messziről kiabált, hogy "nó alkohol!". :-)

Egyébként nem volt velük semmi baj leszámítva azt, hogy eléggé szakadtnak néztek ki néhány heti stoppolás után. Reggel Viera és Matt a Keletihez mentek Viera barátja elé, Cliffet meg elkísértem a Blaháig, ahol eligazítottam a Sziget felé, én meg akkor már tényleg hazafelé vettem az irányt. Este vissza is jöttem, hiszen Jonas várt rám...

Stephanie érdekes jelenség. 21 évesen némi szociális munka után három hónapig barangolt Dél-Amerikában. Hobbiból, egyedül. Egyébként nagyon csendes, visszahúzódó lány, aki nagyjából csak akkor beszél, ha kérdezik.

Három napot volt itt, első éjszaka a Gödörben voltunk, valami jó kis táncolós funky zenekar játszott, másnap Pestet jártuk be és az Instantban voltunk, harmadnap egy laza hét órás séta keretében Budát mutattam meg neki egészen a Margit-hídtól a Művészetek Palotájáig. Aznap éjszaka a Kertemet teszteltük le.

Sokat beszélgettem vele egyebek mellett az utazásairól is, akkor vált világossá előttem, hogy ez az "elindulok és majd lesz valahogy" téma nem is olyan vészes, mint elsőre látszik. Azt mondja, csak két dolog van, amit nem szabad otthon hagyni: útlevél és pénz. Mondta, hogy szívesen visszamenne még Dél-Amerikába néhány dolog miatt. Mondtam neki, hogy jövök vele. Oké, jövő január-február környékén számítsak rá, hogy megkeres. :-)

Lassan annyi meghívásom van, hogy fájó szívvel szelektálnom kell. De ha ebből lesz valami, semmiképp sem hagyom ki.